A Script Book és a narratív kiegészítő


Ez a Cultistorm legszuperebb kiegészítő modulja, amely igazi átélhető mélységet, irodalmi színt és lovecrafti élményt ad a játékhoz. Ötperces novellákat írunk a játék szinte minden eleméhez és eseményéhez, több mint ötszázat, amelyet egy gyönyörű kivitelű könyvben adunk a játék mellé.

TALÁLKOZÁS-TÖRTÉNETEK

A kultista kártyák egy részén található egy szimbólum, ami azt jelzi, hogy ha narratív játékmódot játszunk, a harc előtt húzni kell egy kártyát a Narratív pakliból. Ezeken a kártyákon a játék öt szimbóluma látható. Mindegyikhez egy-egy történet száma tartozik. Dobnunk kell a tartalék kultista kockával, és a kidobott szimbólumnak megfelelő sorszámú történetet kell felolvasni a harc lefolytatása előtt. Ha a kocka üres oldalát dobnánk ki, a találkozás elmarad.

A történetek között vannak olyanok, amelyek csak hangulatot teremtenek, átélhető mélységet adnak a játékhoz – de vannak olyanok is, amelyek közvetlenül visszahatnak a játék folytatására is. Ilyen esetekben a történeteknek több kimenetele is lehetséges, eltérő scenáriókat adva a kultistával való találkozás és harc folytatáshoz.

HÁTTÉRTÖRTÉNETEK

A találkozás-történeteken kívül a játék minden fontosabb elemének megírjuk a háttértörténét: minden nyomozó karakter, kultista szekta, Mérhetetlen Vén, evilági és másvilági helyszín, esemény és szereplő, az alapjátékhoz és a kiegészítőkhöz, sőt a Stretch Goal-okhoz is megkapja a saját történetét. Ha használjuk a Narratív kiegészítőt, minden ilyen történetet el kell olvasni, mert ezek is befolyással lehetnek akár a játékmenetre is.

A FORMÁTUM

A Script Book keménytáblás könyvként lesz a Collector Box része, és legalább száz egész oldalas színes illusztrációt is beleteszünk, ami miatt a Script Book egyúttal Artbook-ká is válik. A könyv (a narratív kiegészítő kártyáival együtt) külön addonként is megvásárolható lesz a kampány során, mert akár egy gyönyörű kiadású történetgyűjteményként is megállja a helyét, vagy ha valaki csak az alapjátékhoz szeretné használni, így azt is megteheti, ha megveszi hozzá.

A JÁTÉKIDŐ

A narratív kiegészítő használata kb. egy órával növeli meg a játékidőt, ugyanis nem minden kultista rendelkezik találkozást kiváltó szimbólummal. A helyszínek, szereplők történeteit a játék kezdetén olvassuk el, a Vénekhez vagy eseményekhez tartozó történeteket pedig akkor, amikor azok játékba kerülnek.

Beleolvasnál a történetekbe?


A történetek kimeneteleit és hatásait nem akarjuk elspoilerezni, ezért azokat a minták nem tartalmazzák. Illetve szeretnénk jelezni, hogy a szerkesztői finomítások és a lektorálás még hátravan.

Elkaptam, végre sarokba szorítottam, innen már nincs hová menekülnie. Az udvarnak, ahová sietve befordult, nincs több kijárata – úgy tűnik, mégsem ismeri olyan jól a várost, mint én. Egy pillanatig mintha mérlegelné, mit is tudna még tenni, hogy mentse magát, majd feladva a további menekülést, lassan és kimérten megfordul, és elém lép.

A fejét takaró csuklyától nem látszik semmi az arcából – csak a ruházata alapján sejtem, hogy valószínűleg férfi lehet. Szinte arisztokratikus mozdulattal nyújtja ki jobbját, és csak ekkor látom meg, hogy egy felismerhetetlen anyagból készült, zavarba ejtően furcsa medál van a kezében. Teljesen más, mint ami nálam van. Ahogy felém nyújtja, úgy tűnik, mintha sötét ködfelhő törne elő a repedéseiből, és a füst a férfi ujjai között egyenesen felém nyújtogatná légnemű csápjait. A következő pillanatban a kultista száját embertelen sikítás hagyja el, olyan magas fejhangú, folyamatos visítás, aminek képzésére emberi torok egészen biztosan nem lehet képes. Rémülten rántom ki zsebemből én is a marokra fogott medálomat, s ahogy ő felém, én feléje tartom a szentségtelen amulettet.

Ebben a pillanatban azonban saját torkomból is felszakad ugyanaz az éktelen és elviselhetetlen sikítás. Valami átveszi a testem feletti uralmat, érzem a tehetetlenségemet, amitől megfagy az ereimben a vér, de nem tudok mit tenni, már nem én vagyok a testem, a torkom, a hangszálaim ura. Sikítok, ugyanúgy, mint ő, perceken keresztül, lélegzetvétel nélkül, mintha mindkettőnkben tüdő helyett valamiféle kifogyhatatlan gőztartály állna, hogy szünet nélkül működtethesse ezt az elviselhetetlen kakofóniát.

Ugyanolyan hirtelen lett vége, ahogy elkezdődött. Egyszerre hagytuk abba a sikítást, majd a következő pillanatban az előttem álló férfi úgy rogyott össze, mint egy felnőtt ruhájába varrt rongybaba.

Zsebre rakom a medálomat, majd leguggolok az élettelenül fekvő testhez. Finoman lefejtem fejéről a csuklyát, de amikor a rongyok mélyéről felsejlik végre az arca, minden elveszni látszik!

Saját magammal nézek farkasszemet.

Csak két nappal később tértem magamhoz, a városi kórház egyik kórtermében. Kezeimet az ágyrácshoz bilincselték.


A magas szakállas férfi, bizonyos Arthur T. Boyle, polgári foglalkozása szerint szakács volt, ebben a hónapban a negyedik kultista, akit elveszítettem. Napokon keresztül jártam a nyomában, jegyzeteltem, mikor kikkel találkozott, milyen személyeket és milyen helyeket látogatott meg, de ebbéli tevékenységei nem adtak okot semmi gyanúra. Mint a korábbi eseteimnél, Mr. Boyle is a város Természettudományi Múzeumában tűnt el. Nyomozó jelvényem tekintélyt parancsoló hatására az intézmény igazgatója azonnal szíves rendelkezésemre állt, a személyzet most fésüli át másodjára is az épületet, de eddig nem sikerült a nyomára bukkanni. A kijáratoknál szolgáló alkalmazottak pedig bizonyosak abban, hogy az általam adott személyleírással rendelkező férfi nem lépett ki az ajtókon.

Jómagam is másodjára kutatom át a múzeum helységeit, minden termet alaposan megvizsgálva, vajon nem nyílik-e valahol rejtekajtó a falban vagy lépcsőfordulóban, hiszen az ilyesmi rejtélyek egyáltalán nem szokatlanok az ilyen régebbi, patinás épületeknél. Az egyik hátsó raktárhelyiségben észrevettem egy nagyméretű festményt a polcok mellé helyezve, és ki tudja, talán kíváncsiságból, vagy valamely hatodik érzék sugallatára leemeltem a hanyagul rádobott kárpitot, hogy egy pillantást vessek rá. A rémült döbbenettől azonban olyan szerencsétlenül léptem hátra, hogy a mögöttem lévő tároló polcokat sikerült meglöknöm, s néhány porcelán és cserép hatalmas csattanással zuhant a rideg kőpadozatra. Én azonban nem tudtam levenni a szemem a festményről, amely furcsa, sosem látott fákat ábrázolt, melyek hatalmas, áttetsző gyümölcsöket teremtek, s azok belsejében mintha emberi lények lettek volna – legalábbis a körvonalaik alapján erre tudtam gondolni. Az erdő sötétséget és fenyegetést sugárzott, azonban mégsem ez az embertelen környezet okozta a pánikomat, hanem a kép középpontjában álló néhány alak, akik mintha valamiféle révületben meggyökerezve lennének ennek az iszonyatos erdőnek az élő részei. S akik között minden kétséget kizáróan fedeztem fel a magas és szakállas Arthur T. Boyle alakját – a csoportban közvetlenül mellette állva pedig azt a Catherine Simmont, akinek a nyomát két hete veszítettem el ugyanitt. De ott volt a festménybeli erdő tisztásán a postai alkalmazott Stephen Brown, és a kéményseprő Peter Keener is, akik szintén itt tűntek el.

Közelebb léptem a képhez, hogy részletesebben is megvizsgáljam a megfestett alakokat, és Isten a tanúm rá, hogy a festményen szereplő emberek tekintete ebben a pillanatban egyszerre fordult felém, előre nyújtott kezükben pedig feltűntek azok a bizonyos amulettek…


Néhány nappal ezelőtt hallottam, hogy van egy hely a városban, egy eldugott kisvendéglő az óváros szívében, ahol mostanság szinte minden délután ősöreg – így mondta nekem Mrs. Elliot, az informátorom: ősöreg emberek gyűlnek össze, s valami érthetetlen furcsa nyelven beszélgetnek egymás között. Meg is adta a pontos címet, én pedig elindultam, hogy megnézzem magamnak ezeket az „ősöreg” embereket. Nyilván túlzott a jóasszony… Ahogy megérkeztem a Rogers és a Cannon Lane utcák sarkán álló kicsiny étteremhez, azonnal tudtam, hogy mégiscsak jó nyomra bukkanhattam. Az épület kopottas cégtábláján ugyanis ugyanaz a kis pöttyökkel szegélyezett csillagforma szimbólum állt, amit az idegen kultuszok szektásaival vívott sötét harcunkban oly sokszor használunk. Benyitottam a vendéglőbe. Talán ha öten lehettek benn, idősebb emberek, ugyanannál az asztalnál ülve. Érkezésemre mindannyian felém néztek, majd a következő pillanatban már ügyet sem vetve rám újra egymás felé fordultak, s folytatták tovább halk diskurzusukat.

Igyekeztem egy hozzájuk viszonylag közel lévő asztalt választani, úgy, hogy a jelenlétemet ne érezzék tolakodónak, ám mégis elcsíphessek valamit a beszédjükből. Levetettem kabátomat, helyet foglaltam, és az asztalon lévő egyoldalas menükártyák kezdtem tanulmányozni. Ha már itt vagyok, a nyomozást talán összeköthetem egy könnyed uzsonnával is. Észre sem vettem, hogy honnan, de mikor felpillantottam az étlapból, már ott állt az asztalom mellett a felszolgáló. Felnéztem rá, de bár ne tettem volna. Az étvágyam abban a minutumban világgá szállt. Olyan öreg volt az ember, aki fehér kötényt viselve fölém tornyosult, hogy azt elmondani sem tudom. A bőre olyan volt, mint valami csonttá aszott rinocéroszé, a ráncos kifejezés vajmi keveset adhat vissza annak állapotáról. A bőre ráadásul megereszkedett, a szeméből pedig olyan mérhetetlen öregség tükröződött, amit egyetlen idős ember tekintetében nem láttam eddig soha. Az étlapot félretéve rendeltem egy erős Early Gray teát, és a lélegzetem visszafojtva bámultam, ahogy az ember végtelenül lassúvá nyújtott csoszogással eltűnik a konyha ajtajában. Hogy az előbb miként tudott olyan hangtalanul meglepni, azt elképzelni sem tudom. Mindenesetre végre visszafordulhattam a sarki asztalnál tompa hangon suttogó csoport felé. Egyre jobban koncentráltam, hogy kivegyek valamit abból, amiről beszélgetnek, de azok a hangfoszlányok, amiket elcsípni véltem, valahogy nagyon idegennek tűntek. Egészen biztosan nem angol nyelven társalogtak. A német és francia nyelvekhez is van némi közös, de azokat sem véltem felfedezni, sem a szavakban, sem a hanghordozásban. Ahogy múltak a feszülten figyelemmel, vagy mondjuk ki, immáron leplezetlen hallgatózással eltelő percek, úgy vált egyre erősebbé az a meggyőződésem, hogy ezek az idős emberek nem emberi nyelven beszélgetnek egymás között. Nem csak az elcsípett szavak, hanem az artikuláció, a hangnem, a beszéd dinamikája is valahogy nagyon mélyen idegennek és embertelennek tűnt. Azonban mégsem volt kellemetlen vagy bántó. Sőt… miközben hallgattam őket, egyszerre mintha valami édes illat töltötte volna be a helyiség levegőjét, s az illat a pórusaimba ívódva valahogy simogatni kezdett volna. Aztán képek elevenedtek meg előttem, furcsa, idegen tájakat láttam felvillanni majd tovatűnni. Úgy éreztem, ezek a vidékek nagyon ősiek lehetnek, ugyanaz a végtelen kortalanság sugárzott belőlük, mint ami ezeknek az ősöreg kedves embereknek a látványából – mert természetesen ők is ugyanolyanok voltak, mint a pincér, aki az imént felvette a rendelésem. Színeket láttam, olyan furcsa színárnyalatokat, amiket eddig sehol, sem a természetben, sem az ember által létrehozott tárgyak vagy ruházatok árnyalataira nem voltak egyáltalán jellemzőek, s ezek a színek füstszerűen gomolyogtak az asztalok között, körbeöleltek, és valami módon bizsergetni kezdtek. Aztán újabb képeket láttam, furcsa lényeket, amelyek úsztak a végtelen űrben, s amelyek mellett a bolygók játéklabdaként forogtak a tengelyük körül…

Aztán egyszerre vége lett a jelenésnek. Zavarodottan néztem körbe magam körül. Késő este volt, az étteremben már csak egyetlen csonkján égő gyertya lobogott az asztalomon. A teám megfeketedett és megráncosodott, a helységben pedig nem volt már senki. Hiába hallóztam egy darabig, a pincér sem került elő. Értetlenül ücsörögtem még egy kis ideig, s próbáltam felidézni, mivel is telt el az a körülbelül hat óra, amit az asztalnál ülve töltöttem, de nem tudtam visszaemlékezni semmi konkrétumra. Valami ősöreg emberek beszélgettek a sarokban… furcsa, nem emberi nyelven… Talán ők maguk sem voltak emberek…


A kultista szinte rohant előttem, a hosszú, egész testét elfedő köpenye csak úgy lobogott rajta. Nem nézett hátra, mégis tudtam, hogy észrevett, és előlem menekül. Igyekeztem tartani vele a lépést, szinte futnom kellett, de a ki tudja már hányadik kanyargós sikátor után egyre nehezebben kapkodtam a levegőt.

A következő házsarok után egy nagyobb térre értem, aminek a közepén egy öreg templomépület állt – még éppen láttam a kultista köpenyét eltűnni a templom ódon ajtaja mögött. Berontottam az ajtón, de a templom hajója üres volt. Jobb oldalt láttam a toronyba felvezető lépcsősort, ahonnét távolodó dobogást hallottam. Kettesével vettem a szűk csigalépcső fokait, és a harangszobába már úgy ugrottam be, hogy a fegyverem is a kezemben volt.

Ez a helyiség is üresen várt, csak a közel három méteres öntött harang állt elhagyatottan középen, de hiába is jártam körbe, nem láttam még lábnyomokat sem a poros padlón. Beálltam a harangtorony ablakába és lepillantottam, hátha valamilyen módon kiugrott az ablakon a kultista, akit üldöztem, de lent sem láttam nyomát a csuklyás alaknak.

Ekkor szólalt meg mögöttem a harang, olyan váratlanul és olyan elviselhetetlen hangerővel, hogy térdre estem rémületemben. A kezeim kétségbeesetten tapasztottam a füleimre, de a harang éktelen hangereje már a mellkasomat rázta. Megfordultam, hogy a szoba másik oldalán lévő lépcső felé kúszhassak, minél előbb kimenekülve az elviselhetetlen zajból, de a templom porában hason fekve, értetlenül bámultam a robajló harangra.

Arra a hatalmas öntött harangra a helység közepén, amelyik meg se mozdult.

Az elviselhetetlenül fájdalmas harangozás, ami a dobhártyáim szétszakadásával fenyegetett, minden kétséget kizáróan a mozdulatlanul álló harangból áradt felém, egyre erősebben és fenyegetőbben…


Azt beszélik, ezen a környéken boszorkányok éltek, valamikor még a 18. század végén is. Aztán ahogy az öregek kihaltak, elnéptelenedtek az itt álló házak, s jó ötven évig nem lakott errefelé senki. Egy kivételével összeomlottak a régi épületek, és csak alig harminc évvel ezelőtt kezdték újra benépesíteni a környéket a máshonnan idetelepülők. Az egyetlen ház, ami érintetlen maradt az évszázadok során, egészen a település szélén volt, s még a környezetébe se mert senki költözni. Az itteniek megesküdtek, hogy soha senkit nem láttak a ház körül, ennek ellenére meglepően jó állapotban volt minden, az ajtók, ablakok sem korhadtak el, s mintha az udvart is legalább csak látszatra, de mintha valaki gondozta volna. Az egyetlen nagyon szembetűnő és nem szokványos jellemzője az épületnek egy furcsa, szinte fekete színű kúszónövény volt, ami teljesen benőtte a falakat mindenirányból. Már nem először követtem a házba férfiakat és nőket, akik minden bizonnyal a mostanság feltűnő új kultusz szolgái voltak, de egészen a mai napig még egyszer sem léptem át a küszöböt, csak a jelentéseimben rögzítettem a látogatások időpontjait. Most is egy nagydarab, szakállas férfit követtem, akit úgy két órával ezelőtt nyelt el az épület, de ahogy a korábbiakat, úgy őt sem láttam távozni a házból. Mivel a legutolsó beszámolóm után főnökeim arra utasítottak, hogy a legközelebbi adandó alkalommal kövessem a kultistát a házba is, miután letelt a hiábavaló várakozással telt második óra is, felkerekedtem, és beléptem a bedőlő kerítéssel már csak részben védett, gazos udvarba. A küszöbre lépve hangosan dörömböltem a vastag, ki tudja milyen idős rönkajtón, de nem érkezett válasz. Miután még kétszer megismételtem, s továbbra sem történt semmi, lenyomtam a rozsdás kilincset, és beléptem az ajtón.

A ház nagyon elhanyagolt volt, a bútorok nagy részét már szétbomlasztotta az idő, mindenütt évtizedes por, pókhálók, szemétkupacok – de a szakállas férfi, akit követtem, nem volt benn. Sőt, ahogy az ajtóból beszűrődő világosságban végignéztem a padlón, még lábnyomait sem láttam a porban. Érthetetlen… Kihaltnak tűnt minden, mégis, mintha valami nagyon halvány élet pislákolt volna a tárgyak és a falak között. Két nagyobb helyiség volt az ősi parasztházban, s egy lépcsőlejáró lefelé, valószínűleg valamiféle pincébe, s egy másik, vele szemben a padlásra. Úgy döntöttem, előbb a padlást nézem meg, de ott semmi érdekeset nem találtam. Természetesen az emberemet sem. Ezután elemlámpámat a sötétség felé irányítva, másik kezemben pedig pisztolyomat előre szegezve elindultam a pince felé. Ahogy befordultam az agyagból kivájt lépcsők alján, egy meglehetősen tágas helység tárult a szemem elé. Mintha végeláthatatlan hosszúságú polcok lettek sorakoztak volna előttem, a padlótól egészen szemmagasságig, telis-tele valamiféle meglehetősen nagy üvegekkel, amelyek tartalmát elfedte a rájuk rakódott, ki tudja milyen öreg porréteg. Hallgatóztam egy rövid ideig, de innen sem hallottam semmi zajt. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett a kultista, akit követtem – de úgy tűnt, itt sem fogok a nyomára bukkanni. Zsebrevágtam a coltom, és odalépve a polcokhoz, az egyik üvegről óvatosan letöröltem a ki tudja milyen régi porborítást – ám amikor megláttam az üveg tartalmát, rémült kiáltással ugrottam hátra. Az üvegben egy levágott emberi fej volt, egy középkorú nő szinte tökéletes állapotban lévő feje, valamiféle lila színű folyadékban úszva. Az első sokk után gyorsan letörölgettem még két üveget, de azokban is fejek voltak. Öles léptekkel szeltem át a helységet, hogy legalább fogalmam lehessen, mennyi ilyen üveg sorakozhat itt, de a polc széléhez érve a rémület az elsőnél százszor nagyobb hullámban tört rám. A polc legutolsó üvegét ugyanis nem fedte porréteg, olyan tiszta volt, mintha épp az imént tették volna ide. A lila színű folyadékban pedig ott volt a szakállas férfi feje… Megszédültem, és a polcnak dőltem, ahonnan hangos csörömpöléssel gurultak le és durrantak szét körülöttem a förtelmes üvegek…


Már órák óta ülök itt a kávézóban, a hatodik kávémat szürcsölgetem, miközben a szemem le sem veszem a szemközti oldalon lévő épületről. Kaptam egy fülest a rendőrőrsön, miszerint ma este itt fognak összegyűlni azok a furcsa, a verőfényes nappalokban is sötét esernyők alá bújó férfiak és nők, akik az utóbbi hónapokban tűntek fel a városban. Minden bizonnyal ők lesznek azok, akik felkutatására az ügynökség kirendelt, és nagyon bízok abban, hogy ma este végre valami eredményt is fel tudok mutatni az ügyben.

Mióta megérkeztem, még semmi mozgást nem láttam, az egykor fényűző és tekintélyt parancsoló, mára azonban már hétköznapivá szürkült épületbe senki nem ment be, és senki nem is távozott.

Újabb óra telt el, és elfogyott még egy kávé. A gyomrom émelyeg a sok kávétól, és a túl sok koffeintől tompa szúrás kezdi el ostromolni a halántékomat. Odakint már egészen besötétedett. Az órámra pillantva szomorúan konstatálom, hogy nemsokára bezár a kávéház is. Úgy tűnik, téves volt az információ.

Éppen akkor állt meg a ház előtt az elegáns Cord L-29-es, amikor kiléptem az ajtón. Egy férfi és egy nő szállt ki, ha jól láttam a köztéri világítás gyér fényeinél, középkorúak lehettek. A ruhájuk visszafogottan elegáns, mozdulataikból és testtartásukból úgy tűnt, inkább a felsőbb osztályhoz tartoznak, amit az automobiljuk is csak megerősített. Sietség és szavak nélkül léptek be kétszintes épület méretes ajtaján.

Tétováztam egy percet, mit csináljak: várjak-e még, vagy menjek utánuk… Bizonytalanul léptem le a járdáról, amikor a leparkolt autó reflektorai váratlanul felkapcsolódtak. Hirtelen megtorpantam, mert úgy tűnt az imént, hogy nem volt sofőrjük, a férfi a vezetőülésből szállt ki. Felbőgött az Otto-motor, és az autó lassan megfordulni készült a kihalt utcán. Ahogy szembefordult velem, a döbbenetem egy hangos kiáltásban szakadt fel belőlem: az autó volánja mögött nem ült senki.

Úgy rohantam a következő sarokig, hogy még csak hátranézni sem mertem.  A sarki ház mögé ugorva falnak támaszkodva ziháltam, hogy összegyűjtsem az erőmet, ha tovább kellene menekülnöm az elképzelhetetlenül rémisztő és ördögi jelenés elől, de nem hallottam semmi zajt az úttestről. Óvatosan kilestem a sarkon, de az utca üres volt.

Vajon megtörtént ez az egész, vagy a véremben felszívódott túl sok koffein játszik velem démoni játékot? Még kapkodva vettem a levegőt, amikor valaki gyengéden megérintette a vállamat hátulról…


A kezemben lévő medálok egy pillanatra megbénítottak a férfit, majd zavartan motyogva elkezdett forogni, mintha szédülne. Ez elegendő volt, hogy két lövést is beleeresszek. Hang nélkül csuklott össze előttem.

Lehajoltam hozzá, és módszeresen átkutattam a halott kultista kabátjának zsebeit. Az egyikben egy megsárgult borítékot találtam, benne egy köteg fotográfiát. Egymás után lapoztam végig őket. Mindegyiken férfiak és nők négy-öt-hat fős csoportja volt látható, különböző szörnyűséges oltárok körül állva, valamilyen ocsmány szertartást végezve, mintha transzban lennének.

Senkit nem ismertem fel a képeken, míg az utolsóig el nem értem. Nem akartam hinni a szememnek, és még ma sem vagyok képes elhinni azt, amit láttam. A fotón öt ballonkabátos alak állt egy körben, ugyanabban a réveteg és átszellemült testtartásban, mint a többi képen, a kör közepén pedig egy elmondhatatlanul undorító oltár állt, amelyen valamiféle általam sosem látott állati tetem feküdt felkoncolva. Életemben nem láttam még ilyen zavarba ejtő deformitásoktól eltorzult lényt, ám mégsem ez volt a legrémisztőbb a fotográfián! Az öt férfi, aki a szertartást végezte, az öt férfi arca, akiken valamiféle végtelenül morbid elégedettség és öröm tükröződött… azok mi voltunk! Középen saját magamat láttam a képen, mellettem nyomozó társaim, akikkel napról-napra vívjuk kétségbeesett harcunkat az őrület megelevenedett vízió ellen.


Peterson büféjében hallottam először a pletykákat arról a házról, ahová naponta érkeznek mindenféle ismeretlen emberek, nagyobb bőröndökkel és batyukkal, amiket aztán ott hagynak, s percekkel később azok nélkül távoznak, soha vissza nem térve oda. A büfé látogatóinak legnépszerűbb teóriája szerint a ház valamiféle titkos alkohol-lerakat lehet, amit minden bizonnyal egy szesztilalmat kijátszó helyi maffia banda irányíthat, ám bizonyos szemtanúk szerint túl jól szituáltak a ház alkalmi látogatói ahhoz, hogy holmi csempészbanda tagjai legyenek. Tegnap, miközben a reggelimet fogyasztottam, a mellettem lévő asztaltársaságban megint a ház volt a téma, s egy idős hölgy felvetette, talán a látogatók ahhoz a különös szektához tartozhatnak, amelynek felbukkanásáról egyre többször szólnak a híradások mostanság. Ezután döntöttem el, hogy bizony magam is meglátogatom a különös házat, és megfigyelem, mi is történik ott.
Másfél órát szobroztam a teljesen átlagos kinézetű és átlagos állapotú családi házzal szemben, s ezidő alatt ketten is érkeztek egy-egy rövid látogatás erejéig. Minden úgy zajlott, ahogyan a pletykákban hallottam: az ismeretlen emberek megérkeztek, egyikőjük gyalogosan, a másikuk taxival, mindketten nagyobb utazó bőrönddel, majd a csomagjaikat a házban hagyva néhány percen belül már távoztak is.

Újabb félórányi várakozás után úgy határoztam, becsöngetek a házba. Minden eshetőségre készen zsebembe tettem a pisztolyomat, és előkészítettem a nyomozó jelvényemet is. Átvágtam az utcán, és a nyitott kapun áthaladva bekopogtam a ház bejárati ajtaján. Semmilyen reakció nem érkezett. Újból megpróbáltam, de senki nem nyitott ajtót. Lenyomtam a kilincset, és mivel az ajtó nyitva volt, hangos hallózással beléptem az előszobába. A házban áporodott. bűzös levegő fogadott, valami egészen ismeretlen, savanykás szaggal, amihez foghatót még soha nem éreztem. Előhúztam a zsebemből, és minden eshetőségre felkészülve ki is biztosítottam a pisztolyom. Továbbra is hangosan hallózva nyitottam be a nappaliba, ahol az ott hagyott, kinyitott és teljesen üres bőröndök és utazó táskák hatalmas kupaca fogadott, rendetlenül egymásra hányva a szoba közepén. Legalább ötven ilyen táska lehetett már a helyiségbe dobálva. Benyitottam a nappaliból nyíló hálóba, de ott is csak újabb üres bőröndöket fedeztem fel. Felmentem az emeletre, de az ottani szobák is üresek voltak, úgy tűnt, senki nem tartózkodott a házban. Az emeleti folyosó végén azonban a padlásfeljáró nyitva állt, és a felvezető létra is le volt engedve, mintha nemrég használták volna. S ebben a pillanatban valami furcsa, bugyborékoló, nyöszörgő hangot is meghallottam, amely minden bizonnyal a padlásról jött. Óvatosan elindultam felfelé, s abban a néhány másodpercben, amíg a pár lépcsőfokot megtettem, lélekben már fel is készültem, hogy minden bizonnyal valami haldokló embert fogok odafönn találni – ám ami fogadott, arra egyáltalán nem voltam felkészülve. Ahogy még a feljárón állva bevilágítottam az elemlámpámmal a padlás sötétjébe, egy óriási, legalább hat méteres, iszonytatóan gusztustalan valamit láttam meg. Minden bizonnyal élőlény lehetett, talán egy gigászi meztelencsigához hasonlíthatnám, aminek a teste sokkal kocsonyásabbnak tűnt, mint az említett puhatestűé. Se szeme, se szája nem volt, ennek ellenére a hörgő-nyöszörgő hangok, és a savanykás bűz is minden kétséget kizáróan magából a lényből származtak. A teremtmény undorítóan nyúlós-zsíros testéből csápok sokasága nőtt ki majd húzódott vissza, folyamatosan tapogatva a padlás elhagyatott és mocskos padozatát. A legrémisztőbb felfedezést azonban csak ezek után tettem meg: a lény mellett két halott csecsemő feküdt, az egyikőjüket a csápjai már félig befedték, a másik még kicsit távolabb volt még tőle. Ezek szerint a különös látogatók meghalt csecsemőket hoznak a lénynek, hogy azokkal etessék őt?! A hányinger kerülgetett. S ebben a pillanatban a lény ocsmány, áttetsző testén észrevettem azt, aminek felismerésétől eddig biztosan csak a tudatalattim védekező mechanizmusa óvott meg: a ragacsos amorf testet kicsiny fejek és arcok sokasága borította mindenütt, mint megannyi parányi dombormű, emlékül hagyva az elemésztett embertestek egykori valóságát. Dühödt elkeseredettséggel és őrült rettegéssel vegyes állapotban rohantam ki a házból. A gépkocsim csak két utcányira parkolt, és szerencsére mindig tartok benne egy kisebb kanna gázolajat. Kikaptam a csomagtérből, és már futottam is vissza a házhoz, fel a padlásfeljárón. Percekbe tellett csak, hogy a felcsapó lángok magukba borítsák a testet öltött iszonyatnak otthont adó elhagyott házat…


A kultista tudja, hogy a nyomában vagyok, egyre sietősebben szeli az utcákat. Meggyorsítom én is a lépteimet. Hirtelen egy fekete macska jelenik meg előttem, az egyik kapualjból ugrott ki. Felnéz rám, majd megrázza magát, és mire odaérek, ruganyosan szökken is tovább. A szürkületbe hajló város tovatűnő pillanatképe, olyannyira hétköznapi, hogy nem is törődök vele. A kultista hirtelen átvág a túloldalra, és befordul a következő sarkon – de nem tud lerázni.

Ahogy követem, egymás után hagyom el az ódon kapualjakat, mikor váratlanul elém ugrik egy macska. Mintha ugyanaz lenne, amelyikkel az előbb is találkoztam, vagy legalábbis pont ugyanolyan – suhan át a gondolataimon. Felnéz rám, majd egy pillanat múlva megrázza magát, és már suhan is tovább. Ahogy én is, a kultista után.

Még két utca, és még mindig a nyomában vagyok. Hirtelen elém ugrik egy macska… és én egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez ugyanaz a macska… ismét. Megáll, felnéz rám, megrázza magát, tovább szökken. De a tekintetét most már magammal viszem. A gondolataimba roskadva folytatom az üldözést… egymás után hagyjuk el az utcákat, az utcasarkokat.

Megint elém ugrik… igen, ez pontosan ugyanaz a macska. Ezúttal már azt is észreveszem, hogy nem csak a macska ugyanaz, hanem a mozdulat is. Ahogy felnéz rám, ahogy megrázza magát, ahogy tovább szökken. Deja vu, amely újra és újra rám talál. Szorosra markolom a zsebemben lévő medálokat, tudom, nemsokára használnom kell őket. A férfi előttem megint irányt változtat.

A következő ház kapujából már ugrik is ki a macska. Csak egy pillanat, de mélyen belenézek a szemébe, és észreveszem, amire eddig nem figyeltem fel, amit eddig talán nem is akartam meglátni: a macska fenyegetően sárga szemeiben két fekete szembogár ül. Mintha a szemeim mögé nézne, mintha ki akarná fürkészni a gondolataimat, mintha el akarná emészteni a lelkemet. Persze már nincs is előttem, a szokásos mozdulattal rázza meg magát, és szökken tovább.

Lassan sötétedik. Futnak mellettem az utcák, a házak ablakai.

Már látom, már várom. Ugrik a kapualjból, megáll, felnéz rám… szédülni kezdek… nem megyek tovább, csak állok, szótlanul, érzések nélkül, megmerevedve a kapualjban. Nem tagadhatom tovább, ez nem lehet véletlen, és nem is deja vu – a világunk egy parányi részlete kiszakadt a valóság szövetéből, és végtelenül ismétlődik, felőrölve a józanságomat.